Ismerős illatok csapták meg az orromat, olyanok amikre csak ködösen emlékszem, mégis tudtam, hogy nagyon erősen bevésték magukat a fejembe. Kinyitom a szemem, és igen. Kórházban vagyok. Anya hamar felriad a mocorgásomra.
- Zoe, jól vagy? Minden rendben? Kérsz valamit?
- Nem köszönöm, jól vagyok. - és kezd beugrani minden, a rajz verseny eredmény hirdetése, hogy Lola nyert, a kivetítőn a műve… A kivetítőn a műve.. Igen emlékszem, ez az utolsó kép ami megmaradt. Nem teljesen tiszta a kép, de annyi bizonyos, hogy remekműről beszélünk. Egy macska, nem látom pontosan milyen színekkel ábrázolta, de látom, hogy szinte tökéletes. De vajon emiatt ájultam el?
- Zoe, nagyon fura a tekinteted, ugye nem érzed magad rosszul, nem fogsz megint elájulni? Biztos ne hozzak valamit?
- De anya, nagyon éhes vagyok!- végszóként a gyomrom is megkordult.
- Jajj, én buta, hát gondolhattam volna… Az orvosok is mondták, hogy az ájulásod oka valószínűleg, az hogy nem ettél, nem jutott elég energiához a szervezeted. Emlékszel? Amikor ebédelni készültünk apáddal, akkor jöttél haza. És gondolj vissza, egyből felpattant, mikor kiderült, hogy nem sokára kezdődik a díjkiosztó, tehát semmit nem ettél délben, sőt- anya elgondolkozik- reggel se! Így nem csodálkozom. Na, hozok neked valamit. - Pattant fel.
Körülbelül két perc nem telt bele, anyu szabályosan rohant vissza a levesemmel, és a rántott hússal. Ahogy átadta a kezembe, neki estem, mintha két hónapja nem ettem volna. A levessel hamar végeztem, szinte ittam. A rántott húst meg, mint egy ragadozó, úgy faltam. Soha nem ettem, még így. Persze gondolhattam volna, hogy ilyenkor lép érvénybe Murphy-törvénye, és toppan be az egész Bancroft család, apa kíséretével.
- Kislányom!- ölel meg apa. - Minden rendben van?
- Persze apu, hát hogyne lenne… - mondtam kicsit ironikusan, fejemmel az idegenek felé bólintva, persze, ugy hogy ők maguk észre ne vegyék. Apa vette a jelet:
-Ja igen, a ház előtt futottam össze, az épp hazatartó Bancraft családdal, és elmeséltem nekik mi történt, és hogy lerobbant a kocsi, erre ők nagy lelkűen felajánlották, hogy elhoznak hozzád. És meg ragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem.
- Századjára…- neveti el magát Mr. Bancraft.- Ők a fiaink, Nathaniel és Jonathan.
Mindketten kedvesen mosolyogva biccentettek a fejükkel, nem tudtam eldönteni melykőjüket nézzem, ugyanis teljesen különböztek, viszont mindketten irtó helyesek voltak. Bocsánat most így visszagondolva az orruk teljesen egyforma volt, pont olyan, mint az anyjuké. Megtudtam, hogy Jonathan pont egyidős velem, valamint évfolyamtársam is, ellentétben Nathaniellel aki felettem jár kettővel. Mrs. Bancraft megígérte, hogy süt nekem sütit, hogy hamarabb erősödjön meg az immunrendszerem. Valamint több felajánlást is tett a gyógyulásom érdekében a Bancraft család, de a legjobban mégis csak az tetszett, mikor azt mondták, hogy mától előreláthatatlan ideig Jonathannal fogok iskolába menni,  hogyha bármi baj lenne útközben, ő tudjon segíteni, mert a nyáron elsősegély kurzuson vett részt, és kék öves karatés.  Nem láttam rajta, hogy csalódott lenne, sőt egyenesen boldoggá vált, azt hiszem. De nehéz elképzelni, hogy egy ilyen fiú fantáziáját, egy olyan lány indítaná be, akit kórház körülmények között, fehér kórházi köpenyben, kórházi falfehér arccal, kórházi rántott húst falva pillantott meg életében először. Ezek szerint, más, mint amilyennek gondoltam, mert tény és való, hogy a külsőmre nem kell panaszkodnom - de nem is dicsekszek, nem arról van szó - viszont ahogy akkor kinéztem, azt hittem, hogy örülhetek, ha köszön majd a jövőben, és nem tagadja le, hogy ismer. De mint mostanában oly sokszor, megint tévedtem…