- Hol szedted össze ezt a rühes macskát?!- kiáltott fel.
- Nem is rühes!!- szóltam vissza, és mint egy anyaoroszlán fordultam el apától, ölemben a kicsivel.
- Honnan tudod?!
- Hát… Mert látszik!-feleseltem, de közben persze fogalmam sem volt arról, hogy rühes-e.
- És honnan tudod, hogy nem sántít, nincs-e eltörve a farka, hogy nem beteg?- kereste apa az összes kifogást, amit fel lehet ilyenkor vetni, mert már tudta, hogy meg akarom tartani. Ismerte ezt a nézést. Én mindig is jóban voltam az állatokkal, és ha egy kis árvát találtam, haza is vittem a megtartás reményében.
- Lerakom és megnézheted, hogy semmi baja nincs!-azzal óvatosan letettem a padlónkra. Először a cica csak ült, nézet bambán rám, aztán anyára majd apára… Igen megakadt a szeme apán, nyávogott egyet, és oda ment szép lassan apa lábához, égnek tartott farkincával dorombolva nyolcasokat írt le apa két lába között. Apa alaposan szemügyre vette. Persze a macskának semmi baja nem volt. Se nem sántított, se nem volt eltörve a farka, és anya megállapította, hogy nem lázas.
- Apa…- kezdtem el a könyörgést.-évekig nem kérek semmit, csak…
- Zoe, egy macska nem kis felelősség…- vágott közbe.
- Bart, végülis ma van Zoe szülinapja…- kezdte el anya is győzködni apát. A cica biztos megérezte, mert anya, ahogyan a kanapén feküdt, a macska egy ugrással az ölébe termett, elhelyezkedett, majd elkezdett dorombolni, talán még a szemét is lehunyta. De apa csak nézett, úgy, mint a cica, amikor leraktam, hol rám, hol anyára, hol a macskára.
- Jó, de csak egy feltétellel…
- Bármit megteszek-vágtam most én apa szavába.
- Mindent, de tényleg mindent te fogsz csinálni, egészen a kajavásárlástól, az alom tisztításáig.- nézett rám úgy, mint aki még gondolkozik. Ez a szituáció meg követelte a gyors reagálást, mert, mint már mondtam apa arca azt tükrözte, hogy képes meggondolni magát másodpercek leforgása alatt.
- Rendben apa, mindent én csinálok majd, ígérem- ugrottam volna a nyakába, de rájöttem testtömegem meghaladja az elbírandó szintet. Tehát, csak egy puszit nyomtam az arcára.
- És nevet tudsz neki adni?- húzta fel a szemöldökét.
- Persze-felemeltem a cicát, és farkas szemet néztem vele.- Maya!
- Maya?!-
- Igen Maya.
- Miau-vágott közbe a cica.
- Azt hiszem, tetszik neki ez a név.- mosolyodtam el.
- Vagy csak ki akar me…- és anya elkezdett nevetni, apa is csatlakozott, később én is rájöttem, mi olyan vicces… A pólómon keletkezett folt. Ezek szerint Maya tényleg ki akart menni…
A nyaram innentől kezdve, szinte csak Maya körül forgott. Na jó, meg persze a tanulás körül. Mert ugyebár sok mindent kellett bepótolnom. Kimozdulni csak néha mozdultam, esetleg elmentem sétálni, vagy a közeli kisboltba. De ezen kívül, csak a kertben voltam, ha friss levegőre vágytam, vagy ha már anya szólt, hogy muszáj le mennem és hagyjam abba a rajzolást. Igen-igen teljesen a rabjává váltam ennek a művészeti ágnak. Nagyiék küldtek szülinapomra egy rajz készletet. Gondoltam használom, ha van ilyenem. És nem tudtam lerakni, imádok rajzolni. Bármit, portré, tájkép, csendélet. De leginkább Mayát szeretem lerajzolni.  Vagy csak úgy macskát, mert sajnos még nem bírja ki maya egy pózban órákig. Így néha rákényszerülök, hogy csak kitaláljak cicákat. Leginkább a szemeiket kedvelem. Imádom, hogy annyira másak, mint a mieink. A gond csak az, hogy Maya szeménél szebbet én elképzelni nem tudok, így csak akkor lehetek elégedett a rajzommal, ha modellt áll nekem. Szóval vége a nyárnak, első tanítási napomon túl vagyok amennyire féltem, annyira lepődtem meg…