Mert egyből elfogadtak az osztálytársaim. Főleg ahogy teltek a napok, egyre több és több barátra tettem szert. Szinte midnenkinek volt hozzám egy jó szava. Senkinek nem láttam undort az arcán, ha netán én kezdeményeztem volna  a beszélgetést. Talán csak egy lány viselkedett furán. De később  szünni véltem a távolságtartását. Érdekes, de még is az ő társaságára vágytam a legjobban, pedig mint már mondtam ő volt az egyetlen aki nem egyből fogadott a köreibe. Persze már az első napokban elkezdtek velem poénkodni, leginkább az ilyen beszólásoknak a macska imádatom volt a tárgya. Hiszen a szemem mindig macskásan volt kihúzva,a körmöm leopárd mintás volt, és minden füzetemre rárajzoltam az általam már híeresnek titulált Maya-szemet. De mivel soha nem voltam az anyukám-szoknyája-mögé-bújó tipus, ezért mindenre volt válaszom. Úgy vettem észre, hogy ezzel a fiúk is elfogadtak, teljesen.  Tehát egész jól mentek a napjaim, sőt az első hetem péntekén még a főcsarnokban egy szórólapot is észre vettem. Rajzversenyt hirdetett, állatmenhelynek gyűjtenek. A téma: „Segítségre szoruló állatok”. Megfogott, és elhatároztam nevezek. A hétvégén, ha nem tanultam a pályázatra készítettem a művemet, ahol nem mellesleg egy kerékpár volt a fődíj. Nem nyerni megyek, de mégis a fejemben ott mozog a gondolat, hogy milyen jó lehetne, ha a környéket kerékpárral is feltérképezhetném…
Hétfőn korábban kelltem, hogy még iskola előtt feladhassam a rajzomat. A postán nagyon kedvesek voltak, és kérték, hogy mutassam meg a művem. Szívesen tettem, mert úgyéreztem tényleg mindent beleadtam, hogy jól sikerüljön.
- Hisz ez gyönyörű aranyom!- sikkantot fel egy időssebb néni a pult mögül.
- Nagyon szépen köszönöm.- és elpirutlam, hiszen az egész posta ránk figyelt a néni hangadásának köszönhetően. A többi alkalmazott is elismerően mosolygott rám. Boldog voltam, mert most már nem érdekelt a verseny, mert megkaptam azt az érzést amire vágytam. Idegen emberek pozítiv véleménye... Többet ér mint egy bicikli. Mégis mindennap vártam, hogy hátha megjön az eredmény. De azon a héten, még semmi sem érkezett. Tűkön ültem. Rákövetkező hét hétfőjén, az órákon alig bírtam figyelni, ahogy kicsengettek az utolsó órámról, rohantam haza és néztem a postaládát.
- Számla, számla, szórólap, nagyi, számla, szórólap, újság… -suttogtam.- Segítségre szoruló állatok… Eredmények… Zoe Norman. – kipirosodtam, izzadt a tenyerem, gyorsabban vettem a levegőt, a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
- Zoe- kiáltott ki anya az ablakon.- kész az ebéd! Gyere be, később is el lehet olvasni a postát.
- Jó megyek már!- de csak egy pillantra néztem fel, mert olyan érzésem volt, ha szem elől tévesztem a levelemet, el sétál, vagy el fut vagy bármi. Tehát a szemem a levélen maradt úgy sétáltam be a házba.
- Mi olyan érdekes?-nézett rám kérdőn anya, közben megtörölte a kezét a konyharuhába.
- Megjött az eredménye a rajzversenynek, de nagyon vékony a boríték. Tuti, hogy nem értem el helyezést.
- Hát… ne légy pesszimista. Ki akarod bontani? Vagy kibontsam én?
- Nem merem, tehát kérlek bontsd ki te.- nyújtottam át a levelet.
- Kedves Zoe Norman… Látod névre szól, tuti nem lesz olyan rossz… Tehát… Szeretettel meghívunk a díjkiosztásra. Hogy te és két másik legügyesebb társad, megkapjátok ajándékaitok. Gratulálunk a II. helyhez…- Második?! akkor már inkább ne lettem volna helyezett.. Olyan közel éreztem magam a nyeréshez…- Na Zoe, mit mondtam?- mosolygott rám anya.- Ügyes vagy te, dobogós!
-Aha…- feleltem letörten. És leültem, hogy neki lássak az ebédemnek.
- Zoe a díjkiosztó ma van fél háromtól…- anya rá nézett a fali órára.- és most negyed három van!!!
Felpattantam, anya szitne bevágott a kocsiba és elindultunk a kioszótra. Pont oda értünk, mikor felszólították a hamradik helyezetett. A sorok között megtaláltam Lolát,az osztáyltársamat, aki nem fogadott el egyből. Biztos valakit kísér, gondoltam.
- Zoe Norman, a második helyezett. – megláttam a vetítőn a képem, és anya kilökött a tömegből, hogy menjek fel a színpadra. Felslattyogtam, kicsit mélabúsan.
- Lola Bringham, az első helyezett!!!-ordította a bemondó. Elmosódott, majd elsötétült minden.  Arra emlékszem, hogy fáj a könyököm, és a gerincem…